8. fejezet: Ez nem történhet meg! ( Első rész)

/Edward/
Nagyon jó. Nem elég hogy Bella már nem szeret, de most már hallgathatom Alice szemrehányását is. De igaza van én tehetek róla. Persze Esme és Carlisle is azt mondja hogy helyesen cselekedtem de tudom, hogy ők is úgy gondolják mint a többiek. Tudom hogy minden miattam van. Miattam szomorú a családom.
"Edward minden rendben?"-kérdezte gondolatban Jasper. Erre én csak a fejemet ráztam. Már hogy lenne minden rendeben.
"Alice nem haragszik rád. Érzem. És ne hibáztasd magad! Nem tehetsz róla!"-még hogy nem haragszik?! Egész végig arra gondol, hogy mennyire utál ezért az egészért.
"Fiam, sajnálom ami történt! De ugye nem mész el megint? Nem teheted ezt velünk! Gondolj Esmére és a testvéreidre is!"-gondolta apám. Miért nem tudnak békén hagyni? Nagyon elegem van ebből! És ha elmegyek akkor mi lesz? Már tudom is hova fogok menni.
Remélem Alice most annyira utál hogy nem nézi a jövőmet.
"Hát ezt jól elszúrtad öcskös!"-nem is Emmet lenne ha nem így fogná fel az egészet.
Már nincs sok hátra a repülőútból utána pedig mehetünk a Londoni házunkhoz. Én úgysem fogok sokáig maradni. Csöndben telt ez a kis idő míg a reptérre értünk. Carlisle elment kocsit bérelni és már mentünk is.
A ház szerencsére már be van rendezve. Egyébként nagyon hasonlít a forksi házunkhoz, talán csak annyiban térnek el, hogy ez kicsit tágasabb. Amint haza értünk már mentünk is az ebédlőbe, ami csak a látszat kedvéért van és belekezdtünk a családi megbeszélésbe. Mindenki csendben ült, egy idő után Carlisle törte meg a csendet.
-Tudom hogy milyen nehéz nektek de muszáj mindenek úgy lennie ahogy eddig. Tudjátok a látszat miatt. Én ugyan úgy a kórházban fogok dolgozni, ti pedig suliba járni. Holnap be is íratlak titeket. Rendben?-kérdezte fogadott apánk. De mindenkitől csak egy bólintást kapott.
-Jól van. Csak ennyit akartam.-mondta és mindenki elvonult saját szobájába. Én elmentem vadászni. Futottam ahogy csak bírtam. Egészen addig amíg hegyi oroszlán illatot nem hozott felém a szél. Futotta a gyanútlan állat felé, mire megérezhette volna a veszélyt már végeztem vele. Ez után még sokáig nem mentem haza csak felültem egy fára. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már kezdett sötétedni, így jobbnak láttam haza menni. Alig 5 perc alatt már a háznál voltam. Ekkor hangos sikítást hallottam Alice szobájából, azonnal felszaladtam. De bár ne tettem volna. Alicenek látomása van. Senki nem ért semmit. De én igen. Victoria elrabolta Bellát és Alice nem látja Bella jövőjét. Én nem bírtam tovább és az ablakon kiugorva mentem az erdőbe. Fogalmam sem volt merre megyek. Csak mentem, egészen addig míg Alice meg nem állított.
-Edward, állj meg! Hallgass végig!-kérlelt húgom.
-Mit szeretnél? Már nem mindegy? Hisz hagytam meghalni!-keltem ki magamból.
-Ugye nem mész el megint?-még én sem tudom.
-Mért érdekel téged?
-Nem akarom, hogy elmenj! Gondolj ránk!-győzködött húgom.
-Nem fogok elmenni, de még nem megyek haza. Mond el nekik mi történt. Megfogják érteni.-kértem húgom.
-Nem megyek nélküled.-jelentette ki Alice.
-Hát jó!-egyeztem bele.

Ezután hosszú csöndbe burkolóztunk. Alice és én felültünk egy fára ami a rét közelében van. Egyikünk sem beszélt. A húgom a Bellával töltött időre emlékezett. Amiért nagyon hálás voltam. Az idő múlását csak akkor vettem észre mikor Alice megszólalt.
-Már azon gondolkoznak hogy utánunk jönnek.
-Még nem sétálhatunk egy kicsit.
-Még maradhatunk egy kicsit.-egyezett bele Alice.
Leugrottunk a fáról és elindultunk az erdő mélyére. Nem beszéltünk csak futottunk. Nem tudom mióta mehetünk de egyszer csak hangos morgásra lettünk figyelmesek. Rögtön felismertem őket.